2021. október 04. 19:17 - H.Gabe

007 - Nincs idő meghani

james-bond-no-time-to-die-i86328.jpg

A 007-es először 1962-ben hódította meg a mozikat, ami annyit tesz, hogy jövőre már a 60. jubileumát ünnepelhetjük a 25+1 epizódos moziszériának. Sir Sean Connery volt az első színész, aki magára ölthette Bond szmokingját; egymás után hat alkalommal játszotta el a 007-est, majd miután kijelentette, hogy többé soha, még egy etapra visszatért a stílszerűen, ’Soha ne mondd, hogy soha’ című kaland erejéig. Bár ez a film hivatalosan nem része a Bond-szériának -ezzel együtt 26 epizódot számlálnánk-, aki szereti az ügynök munkásságát, annak kötelező darab. Mai szemmel talán viccesnek vagy éppen nevetségesnek hatnak a kor filmes effektjei, de 59 évvel ezelőtt minden bizonnyal nagy bravúrnak számítottak, szóval megeshet, hogy a látvány és a trükkök illúziókat rombolnak, mégis olyan klasszikusokról beszélünk, amik nagyban meghatározzák a mozitörténelmet.

Ha vannak, akik szerint Sean Connery Bond-ja egy mindig jólfésült, és bizonyos mértékig modoros brit úriember benyomását kelti, akkor az őt egy film erejéig leváltó George Lazenby, ha lehet még sokkal modorosabbá teszi Bond karakterét. Talán pont ennek köszönhető, hogy „Az Őfelsége titkosszolgálatában” igen megosztóra sikerült. Mindenesetre Lazenby többé nem játszotta el Bond szerepét, amit azért sajnálok, mert kíváncsi lettem volna, hogy az első próbálkozás-, és az azt követő kritikák után megpróbálja e máshogy megközelíteni a karaktert.
De…

Őket a következő hét filmre beugró Sir Roger Moore követte, aki egy sokkal lazább, viccesebb karaktert hozott; Bár Bond személyisége megmaradt, Moore-nak köszönhetően a karakter kevésbé volt „karót nyelt” típus és bár az elődök is szerethetőek voltak, igazán barátságossá Ő tette a figurát. Sok rajongó esküszik Connery-re, és igen, én is elismerem, hogy filmes értelemben ő teremtette meg a figurát, mégis Roger Moore volt az, aki úgy tudta a karaktert eljátszani a vásznon, hogy Bond sokkal „természetesebbnek” hat, mint korábban. Ez talán éppen a már említett humorosabb megközelítésnek és lazaságnak köszönhető, de bárhogyan is, Moore olyan stílussal ruházta fel a karaktert, ami addig hiányzott belőle.

Hét film után Moore szögre akasztotta a csokornyakkendőt, a helyét pedig egy olyan színész vette át, akiből nem sokan csináltak volna Bond-ot. Még poénból sem. A következő két filmben Timothy Dalton kapott nulla-nullás felhatalmazást arra, hogy akár ölhet is, ha kell. Dalton is hozzáadott valami újat, valami mást a karakterhez; az ő figurája ridegebb, keményebb, de megmaradt a humora is, csak kicsit sötétebb formában. Ezeknek megfelelően az általa eljátszott két felvonás durvább, komorabb, és vannak, akik szerint emiatt kilógnak a sorból, pedig… Erről kicsit később.
Bár sok kritika érte, többek szerint az Ő 007-ese áll a legközelebb ahhoz a karakterhez, akit Ian Fleming megalkotott. Bevallom őszintén, szerintem mind a ’Halálos rémületben’, mind ’A Magányos Ügynök’ a legjobb Bond-filmek között szerepelnek, és ehhez annak is köze van, ahogy Timothy Dalton eljátszotta a karaktert. Éppen emiatt sajnálom, hogy mindössze két etap erejéig volt Ő a 007-es.

Pierce Brosnan Bond-debütálása, az Aranyszem, 6 éves kihagyás után csábította vissza a széria rajongóit a mozikba. Az új Bond-film modernebb lett stílusban és felfogásban egyaránt. Érezhetően maga mögött hagyta a 60-70-80-as években megálmodott hangulatot és egy, a 90-es évekhez jobban passzolóra cserélte azt. Brosnan négy filmben menthette meg a világot, és mind a négy nekifutás egészen jól sikerült. Ez volt az az éra, amikor a Bond-filmek eljutottak azokhoz is, akik nem annyira kedvelik a „kémkedésre” hajazó mozikat, ami valamennyire azért jelezte, hogy a korábbinál akciódúsabb felvonásoknak is van értelmük.

Brosnan 2002-es búcsúja után viszont messzebb mentek az alkotók; már nem szimplán egy új Bondot, új színészt avattak, hanem rebbotolták a szériát. A 2006-os Casino Royale-ban egy olyan Bond-ot láthatunk, aki még újnak számít a 00-ások világában, ennek megfelelően pedig megvannak a karakter az emberi gyengeségei. -ami egyébként baromira ráfért már, mert így sokkal emberközelibbé sikerült tenni, ami szerintem egy igazán jó pontnak számít ebben a kategóriában.
Ahogy Dalton Bondjánál belekezdtem: ha nagyon belegondolunk, kicsit olyan, mintha az a két film amiben Ő volt a 007-es, korukat megelőzve felvezetni szerették volna azt az érát, ami 2006-ban Daniel Craig-gel indult el.

Kb 1.5 éves pandémiás csúszás után végre világszerte, így itthon is megtekinthető már a mozikban James Bond 25. kalandja, ami egyben Daniel Craig búcsúja is a karaktertől, valamint egy korszak lezárása. 15 évvel ezelőtt egy olyan James Bond reboot-ot kaptunk, amiben a 007-es már inkább volt egy Jason Bourne, mint a korábban megszokott Bond; A 2006-os Casino Royale olyan ügynököt villantott, aki kevésbé volt elegáns, kifinomult (ugyebár kezdő 00-ás), cserébe viszont keményebb, merészebb, karizmatikusabb és emberközelibb, mint korábban bármikor. Igaz, vannak, akik szerint ez már inkább akciófilm, és nem illik James Bond világához, de talán éppen ez volt a reboot egyik lényege, célja.

A Craig-éra igazi hullámvasút, mert úgy fest, hogy a páratlan epizódok jól teljesítenek és pozitív kritikákat kapnak, míg a „párosak” nem. Míg a Casino Royale egy remekül sikerült, mozgalmas, izgalmas, nagyszerűen megírt és levezényelt akció-thriller, addig az azt követő Quatnum Csendje valóban visszalépésként fogható fel, amit aztán az egyik legjobb Bond-kaland, a Skyfall követett. Szerintem sokan reméltük, hogy a Quantum Csendje buktája és a Skyfall hatalmas sikere után a Spectre már a megfelelő mederben folydogál majd, hiszen az alkotóknak volt miből tanulni, de tévedtünk; bár nem volt annyira rossz, mint a Quantum Csendje, sajnos a Spectre a Skyfall-tól és a Casino Royale-tól mérföldekkel el volt maradva. A hullámzást tekintve most várható volt, hogy egy jobb mozit kapunk, de magamban azért szkeptikus voltam, már csak azért is, mert egy olyan filmben, amiben valaki búcsúzik, és egyértelműen valaminek a lezárást jelenti, megpróbálnak mindent beleadni, a határon táncolni és a végletekig feszíteni a húrt, ami nem mindig jön össze.

A Spectre volt az az epizód, ami kimondta, hogy Craig Bond filmjei összefüggenek egymással, ez pedig most sincs másként: A Nincs idő meghalni kicsit olyan, mintha egy nagyra nőtt, öt epizódos „minisorozat” záróakkordja volna, amolyan kiteljesedése ennek a nagy egésznek. Odafigyeltek arra, hogy megfelel mennyiségű kitekintést kapjunk az előző négy filmre, hogy a lehet legjobban kössék össze a szálakat és talán még azt is sikerült elérniük, hogy a film önállóan is működjön, azoknak se legyen túl nagy a homály, akik a korábbi felvonásokat nem látták.
A Nincs idő meghalni olyan szempontból is újító, hogy ezúttal Bond kevésbé szexista, ami egyrészt jót tesz a karakternek, sokkal szimpatikusabbá válik ezáltal, másrészt ezzel lépéssel Bond egy modernebb, felvilágosultabb korba lépett, ami korábban is elvárható lett volna, manapság viszont szinte már kötelező, hacsak nem akarnak céltáblává válni.

A sztori kezdetén Bond éppen jól megérdemelt nyugdíját tölti Jamaicán, ami persze nem tart túl sokáig, mert bár úgy fest, nincs rá nagy szükség a világ aktuális megmentéséhez, sőt, a 007-es számot is kiosztották már egy másik ügynöknek, ám Felix Leiter apróbb segítséget kér; egy eltűnt tudóst kell megtalálni. Bár a 007-es szeretne tovább pihenni, mégis elvállalja az megbízást, a nyomok követése közben pedig azzal a főgonosszal találja magát szemben, aki olyan technológiával rendelkezik, amitől a világméretű bűnözés új szintre emelkedhetne. Az más kérdés, hogy a főgonosz konkrét szándékai eléggé fátyolosak.

Craig utolsó Bond-mozija nem csak egyszerű lezárása egy korszaknak; A sztori igazán személyesre és bizonyos értelemben érzelmesre sikerült. Nagyon ritka az, hogy egy karaktertől a számára megérdemelt méltósággal búcsúznak, hiszen gyakran akarnak túl nagyot mutatni (markolni), amitől a könnyes búcsú helyett valami mást kapunk, ami nem igazán adja vissza azt, amit az írók megálmodtak, ám itt sikerült megtalálni a megfelelő sémát.
A történet milyenségét nagyban segítette, hogy a karaktereket remekül kasztingolták. Nincsenek sem túl-, sem alul-játszottak, de még fölöslegesek sem. Mindenkinek megvan a maga jó megkomponált szerepe, amitől a sztori és a film sokkal gördülékenyebb. Ez nagyjából ellensúlyozza azt, hogy minden idők leghosszabb Bond-filmje 163 percet nyom.
Oké, ez sok, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez a 163 perc nem teljesen indokolt, mert itt-ott lecsíphettek volna belőle, de mégis azt mondom, hogy kár lett volna, mert a hossza ellenére a film egyetlen percét sem éreztem igazán fölöslegesnek, ugyanis a nem túl fontos jelenetek nélkül túl sűrűvé válhatott volna. Így viszont egy nagyon szépen kibontakozó, nagyon jól felépített történettel gazdagítanak minket.

Bár a Nincs idő meghalni itt-ott némiképp nyomasztó, a maga érzelmi töltetével és hangvételével egy kifejezetten kellemes film, de mindenekelőtt méltó búcsú Daniel Craig-től. A Casino Royale előtt nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de Őt tartom az eddigi legjobb Bond-nak, és a vele elkészült öt filmet a legjobb 007-es filmeknek, amiket eddig volt szerencsém látni.
Természetesen Bond-tól nem veszünk búcsút, hiszen kizárt, hogy a 007-est örökre nyugdíjazzák, de, hogy mi lesz a karakter további sorsa, arról eddig nem volt hivatalos bejelentés. Mindenesetre, bárki is lesz a kiválasztott, fel kell kötnie a Libero-t, ha megfelelő és rátermett utóddá akar válni, ami szerintem nem lesz egyszerű feladat.

 

PS.:
Az elmúlt években születtek netes pletykák arról, hogy a következő Bond fekete lesz, vagy éppen Nő, vagy egy fekete Nő, aminek én személy szerint kifejezetten örülnék, de egyelőre a sajtó és a visszhangok Henry Cavill-t tartanák a legjobb választásnak. Én a magam részéről nem ellenkeznék, ha Idris Elba kapná a szerepet, és pár éve volt is erről szó, kampányoltak érte, de mostanra alábbhagyott a lelkesedés.

komment
süti beállítások módosítása